Utazásaink során számos visszássággal kell szembe nézni. Persze látjuk a haladás jeleit is: magam például a Prémium kártya nevű országos bérlettel utazom, egyszer sem kell sorba állnom, még helyjegyért sem (sőt, a Keleti pályaudvaron külön üzleti váró áll rendelkezésemre, ingyen étellel-itallal). Néhány szakaszon olyan modern vonatokkal utaztunk, amelyek nem csak kellemes futás- és előnyös gyorsulási tulajdonságokkal rendelkeznek, de az utastájékoztatás is a helyzet magaslatán van. Máshol lépten-nyomon tetten érhető az évtizedes elhanyagolás, a hiánygazdálkodás. A helybeliek (vasúti kollektíva, utasok, önkormányzatok) hozzáállásán múlik: van, ahol látszik, van gazdája a vasútnak, csak éppen a pénz hiányzik. Máshol csak hanyatlás van: romokban hevernek a gazdátlan létesítmények, lassan még a legelszántabb utasok is el-elmaradoznak.
Összességében a vasút jól teljesített! Bár 68-szor át kellett szállnom az egyhetes maratoni vasutazás során, de egyszer sem maradtam le a csatlakozásomról! Erről már senki sem akart beszámolni, nehogy a magyar média egyszer pozitív hírrel hozná kapcsolatba a vasutat! Az egy másik kérdés, hogy a közlekedés jobb szervezése mellett nem kellene annyiszor átszállni és az átlag majdnem 40 perces várakozási idő is néhány percre csökkenthető lenne. Szakszóval ezt országos ütemes menetrendnek hívják (a vonatok rendszeresen, kiszámíthatóan, összehangolva közlekednek), valamint közlekedési integrációnak (a vonat- és buszjáratok egymásra vannak hangolva, kiszámítható szabályok szerint bevárják egymást). Ennek eléréséhez viszont szükséges lenne az infrastruktúra (pályák) és a gördülőállomány (mozdonyok, kocsik) jobb karbantartása is.
